A LÓ KIKÉPZÉSÉNEK RENDSZERE

A kiképzés célja a kellemesen mozgó, engedelmes, készséges, teljesítőképes és ügyes ló. Ez a feladat szoktatás és a ló rendszeres „tornáztatása” útján érhető el, ami fenntartja, javítja és adott helyzetben használhatóvá teszi a ló természetes adottságait, illetve kiküszöbölheti a számunkra kedvezőtleneket.

A kiképzés folyamata három fő szakaszra és további hat egymástól függő részre tagolható a következőképpen:
 

15. ábra A kiképzés skálája

A szakaszok egymásba való átnyúlását a részek sorrendjét a természetes szükségszerűség adja. Egy-egy pont előfeltétele a következő teljesíthetőségének, de egyik sem lehet kizárólagos célja a kiképzés valamelyik szakaszának. Az ábrán vázolt összefüggéseket a kiképzés skálájának szokás nevezni.

A szoktatási szakasz

A ló kiképzésére legtöbbször nem ott kerül sor, ahol az felnőtt.

A fiatal ló számára időt kell hagyni, hogy az új környezethez hozzászokjon (lásd habituáció). A kiképzőnek türelemmel és együttérzéssel kell hozzáfogni a munkához, messzemenően szem előtt tartva „A lóval való bánás” c. fejezetben foglaltakat.

A ló felszereléseit célszerű a már megszokott, elfogadott istálló környezetében megismertetni, engedjük, hogy a tárgyakat megszagolja, megvizsgálja.

A kantár vagy kapicán felhelyezését óvatosan mindenféle kellemetlenség kerülésével kell végezni, füleken át kell emelni.

A nyerget, ha mód van rá, puha talajon, tágas helyen helyezzük fel az első néhány alkalommal. Még az előzetes emberhez szoktatás, a felszerelések „bemutatása” esetében is előfordulnak menekülési reakciók, szabadulást célzó ugrások, amelyek zárt helyen emberre, lóra egyaránt veszélyesek. Az első nyergelést felétlenül segítővel közösen kell végezni, nem egyedül. A segítő a nyergelés közben a lovat kantáron vagy kapicán száron tarja, célszerű futószár csatolása, hogy a lovat menekülése esetén is fékezni tudjuk.

Az a ló, amelynek a felszereléshez szoktatás során sikerült kitörnie, illetve erős kellemetlen hatás érte, hosszú ideig nehezen szerszámozható maradhat, ezért igyekezzünk ezt a munkát pontosan, szakszerűen, átgondoltan végezni.

A szoktatási szakasz elején, a lovat, mivel a ló felülést még nem tűri, arra fizikailag és pszichésen is alkalmatlan, futószáron képezzük.

A futószárazás a ló képzésének az a módja, amikor a ló a gyalogos kiképzője körül, egy hosszú „futó” szár végén mozog. Annak ellenére, hogy sok lovas elsősorban a könnyű munka egyik fajtájának vagy egy „jó kedvű” ló munka előtti jártatásának tekinti, helyesen végezve a kiképzés szerves része.

A futószárazás a ló kiképzője és lovasa számára ugyanolyan körültekintéssel tanulandó, mint a lovaglás egyéb elemei (ülés, segítségek, stb).

A futószárazás céljáról, helyéről, felszereléséről és technikájáról később bővebben szólunk.

A futószárazással előkészített ló, amikor képes nyugodt, elengedett és ütemes mozgásra, elérte azt a szintet, hogy ráülhetünk.

A lovas felüléséhez, leszállásához szoktatás előkészítésének tekinthető a napi ápolás során a hát végigsimítása, megveregetése, esetleg a felsőtesttel a marja fölé hajolni. Előfordul, hogy lóra ülés előtt a ló hátának terhelésére kb 45-50 kg-os homokzsákkal (speciálisan kialakított!) futószárazunk.

Az első lóra-üléseket mindig a legnagyobb nyugalommal és türelemmel, a ló előzetes lemozgatása után végezzük. A legalkalmasabb a feladatra, a nem túl nagy súlyú, simulékony ülésre képes lovas.

A lovon ülés idejét fokozatosan növeljük, általában futószáron kezdjük, majd már kiképzett idősebb, nyugodt lovak társaságában (vezető ló) folytatjuk.

A szoktatási szakasz célja a felszereléshez és a lovas súlyához való alkalmazkodáson túl az ütemes, elengedett mozgás elsajátítása nyereg alatt. Ez a lótól bizonyos erőnléti fejlődést is igényel, ezért nem megy egyik napról a másikra, eléréséhez az egyedtől függően változó időre van szükség (általában hetekben mérhető).

Az ütem
Az ütem, mint arra már a jármódok tárgyalása során utaltunk, nem más, mint a patadobbanások időrendje, ritmusa. Mindkét kifejezés, akárcsak a zenében, illetve a táncban, általános szabályosságot jelent.

Az ütemmel (ütemességgel) szemben támasztott követelmény az egyenletesség, tehát a patadobbanások az adott jármódra jellemző sorrendben, egyenletes időközönként kövesség egymást.

Második követelmény az, hogy „helyes” legyen. Helyesnek tekinthető az ütemesség, ha a ló egyenesen, lábingahosszának megfelelően, élénken lép. Ha a ló ennél gyorsabban lépked, járását „gurulónak”, ha pedig lassabban, „vontatottnak” mondjuk.

A lovas súlya megzavarja a ló természetes egyensúlyi állapotát (lásd statika). A lovassal terhelt ló súlypontja valamivel feljebb és kicsit előrébb kerül a természeteshez képest. A változás nem túl nagy egyik irányban sem, hiszen aló tömege kb. hétszer akkora, mint a lovasé, de épp elég ahhoz, hogy a lónak „dolgoznia” kelljen az egyensúly visszanyeréséért. Amíg egyensúlyát nem nyeri vissza, az ütemesség sem valósulhat meg, hiszen, hogy egyensúlyban maradjon, ingadozni fog a visszatartás és az elrohanás között és minduntalan lovasának támogató szabályozásra szorul.

Az elengedettség
A lovaglás szempontjából az ütemes mozgás csak akkor helyes, ha a lengő hát útján történik, az izomzat tehát nemcsak lazított, hanem elernyedten, aktívan együttműködik és leng.

Az izületek egyenletesen hajoljanak és nyúljanak, a ló egész belsőjével határozott együttműködést fejtsen ki. Az együttműködésre való belső készség nélkül nincs lovaglási értelemben vett igazi elengedettség.

Az elengedettség szemmel látható jelei a lovaknál:
 

•  a ló elégedett „arckifejezése” (szem-, füljáték),
• hordott, a mozgással együttlengő farok (lásd lépés-nél),
• ütemesen együttlengő hát, amely ülteti a lovast,
• csukottan tevékeny, a zablát rágó habos száj,
• megelégedett „prüszkölés” annak jeléül, hogy a ló a pszichés feszültségtől mentes,
• a ló mindhárom jármódban helyes ütemességgel halad,
• a lovas segítségeit elfogadja, úgy mondjuk, hogy „hajtatja magát”.

(A nyak izmainak elengedettsége által a fültő alatti nyálmirigyek kivezető járatai megnyílnak, ezáltal nyálfolyás keletkezik, ami a rágó- és nyelőreflexek által az ajkak szélén habot idéz elő.)

Összefoglalva, az elégedettség a helyes ütemességnek, a ló testének fizikai (izmok) és pszichikai (idegrendszeri) feszültségtől való teljes mentességének és az együttműködő készségének egyidejű megvalósítása.

A tolóerő kifejlesztésének szakasza

Itt már kezdetét veszi a szűkebben értelmezett kiképzés, a lovaglás.

Amennyiben a ló elérte, hogy önmagát és a lovas súlyát ütemesen, elengedetten képes hordani mindhárom jármódban (főként lépésben és ügetésben), fokozatosan áttérhetünk a célzott aktív kiképzésre.

A támaszkodás
A skála első két pontjával szoros kapcsolatban van az állandó biztos támaszkodás. Ez adja a ló biztonságérzetét ahhoz, hogy elveszett egyensúlyát a különböző jármódokban teljesen megtalálja.

A támaszkodás a lovas keze és a ló szája közötti puha és állandó összeköttetés.

A kiképzés folyamán ezt a lovasnak – a rugalmas-engedő kézhez történő előrehajtással, előrehajtó befolyások útján – úgy kell elérnie, hogy az érintkezés egyenes vonalon mindkét száron egyenletesen, ívelt vonalon pedig fokozottan a külső száron valósuljon meg.

Sohasem szabad a támaszkodást a szárral való hátrafelé hatás (húzás) útján létrehozni. Ezt a helyesen kifejlesztett tolóerőnek kell eredményeznie, a lónak az előrehajtó befolyások eredményeként kell a szárhoz hozzálépnie.
Azt a pontot, ahol a ló a támaszkodást megtalálja, kezdetben az egyensúlyi viszonyok határozzák meg. Ez a megkívánt elengedtetés elérése után először meglehetősen mélyen, kb. a vállnak magasságában helyeződik. Így lehetővé válik a nyak és a hátizomzat kívánatos nyújtása és lazítása.

A támaszkodás mértéke (mekkora súly van a kézben) semmiképpen sem kilogrammokban mérhető, itt inkább dekakilogrammokról van szó. Az a ló, amelyik „sokat fog”, egyensúly problémával küzd, úgy mondjuk ötödik lábat csinál a kezünkből. A lónak erre irányuló törekvését energikus előrehajtással és a szár utána engedésével kell orvosolni.

A szár hatása közvetlenül a foghíjas szélén valósul meg, de közvetve a mozgás motorjaira, a hátulsó végtagokra kell hatnia.

A hátulsó végtagok ilyen módon elért kézhez való hozzálépésekor a tarkószalag és a hátizomzat rugalmasan feszül. A lovas kezein és ülésén határozottan érzi a ló eleje és hátulja közötti kapcsolatot. A hátulsó lábak munkája nyugodt, egyenletes mozgásban nyilvánul meg.

A hátulsó végtag tolóereje – elengedett ló esetében – akadálytalanul tud a ló szájáig hatolni, és ez a lovat arra készteti, hogy tarkóban engedjen (az atlas ízesülésénél, lásd 3. ábra) és rágja a zablát.

Ha szárhatásaink és a tolóerő (oda-vissza) a foghíjas szél és a hátulsó végtag között szabadon, minden akadály nélkül megvalósul, azt mondjuk, hogy a ló száron van.

A száron lévő ló a fent vázolt belső összefüggések megléte esetén nagyjából a következő külső formát fogja mutatni:
 

• a ló legmagasabb pontja a tarkója,
• a homlok – orr vonala valamivel a függőleges előtt lesz,
• a nyak hajlítottsága, hossza (feligazítottság) a hátulsó lábak aktivitásának fokához igazodik, tehát nem a kéz határozza meg.

A felsorolásban említett fogalom, a feligazítás, mindenképpen magyarázatot érdemel. A feligazítottság egy folyamat (ütem-elengedettség-támaszkodás) eredménye, amellyel a helyes támaszkodást elérjük, tehát mint állapot létezik. A megfelelő alkatú ló hosszú átgondolt munkával feligazított tartást vehet fel a kiképzettség egy bizonyos fokán túl a napi munka közben (nem jön ki „feligazítva” egy istállóból). Tehát nem maga a feligazítás a folyamat, leginkább a helyesen végzett munka melléktermékének tekinthető. A feligazítottság az összeszedettség állapotában teljesedik ki.

A támaszkodás fejlesztésekor előforduló hibák általában az emberi türelmetlenség, az erős kéz termékei. A következő főbb hibákat különböztetjük meg.

szerző: Boros Sándor
cikk támogatója: nyíregyházi Fedeles Lovarda