Bács-Kiskun
Baranya
Békés
Borsod-Abaúj-Zemplén
Budapest
Csongrád
Fejér
Győr-Moson-Sopron
Hajdú-Bihar
Heves
Jász-Nagykun-Szolnok
Komárom-Esztergom
Nógrád
Pest
Somogy
Szabolcs-Szatmár-Bereg
Tolna
Vas
Veszprém
Zala
A ló mozgásának dinamikája
Az állat testét a végtagok tartják, viszik előre, egyúttal segítik az állatot bizonyos életfunkciók elvégzésében, életműködésük majdnem minden megnyilvánulásában.
A ló mozgása két nagy csoportra: a helyváltoztatás nélküli és a helyzetváltoztatással járó mozgásokra osztható fel.
A helyváltoztatás nélküli mozgások
A lefekvés. A ló mindig nehézkesen, ügyetlenül, ennek következtében nem „szívesen” fekszik le. Lefekvés előtt négy végtagját a „hasa alá szedi”, a test súlypontját közelíti a talajhoz, hátát púposítja, majd a nyakát és a fejét lesüllyesztve, lábait behajtja és egyik vagy másik oldalra dőlve, hírtelen a földre ejti magát. A fej és a nyak fekvés közben elöl félig fölegyenesedve, a törzs a mellkas és a has oldalsó, alsó felületén, hátul pedig féloldalt az egyik oldali combon nyugszik. A ló fejét, nyakát általában fenn tarja, de ha kimerült, az is előfordul, hogy hátra, illetve oldalra fordítja. A kimerült állat teljesen oldalára fekszik és kinyújtott lábakkal alszik.
A hempergés a ló másik játékos mozgásformája, amelyet a bőr dörzsölése során annak tisztogatására használ, némely esetben azonban a hasi fájdalmának (colica) a kifejezője is lehet. Hempergéskor a fekvő állat összehúzza magát, és a végtagok egyidejű lökésszerű behajlításával, majd a fej hátralendítésével egyik oldalról a másikra fordul a hátán.
Felálláskor a ló először kinyújtja a törzsét, miközben négy lábát a törzse alá szedi, majd nyakát fölemeli, fejét és ezáltal testsúlyát hátratolva, az elülső végtagokat tehermentesíti. Így lehetővé válik, hogy elülső végtagjait előre kinyújtva, törzsét a merev végtagok felé tolja. A felállás mozzanatait azért is fontos ismernünk, mert az elcsúszott, elesett állatok felállásához kellő időben és a fej mozgását is elősegítő módon kell nyújtani.
Ágaskodáskor az állat felemeli, a hátulsó végtagokra helyezi a testét, ezáltal a törzs vízszintes helyzetből a függőleges felé közeledik. Az ágaskodás a mén kedvelt támadási módja, amint elülső patáival a támadás irányába „vág”. Eközben az egész test súlyát a két hátulsó végtag viseli. Az ágaskodás első fázisában az állatok fejüket kissé lehajtják, elülső végtagjaikat behajlítják, törzsük alá helyezik, majd a második fázisban a fejet és a nyakat magasra fölemelik, ezáltal súlypontjuk hátratolódik. Majd elülső végtagjaik gyors kinyújtásával elrúgják magukat a talajtól, és hosszú hátizmaikkal a gerincoszlopot nyújtják, elülső lábaik fölemelkednek a talajról, miközben hát- és farizmaik fölemelik a törzset. Két lábon állás közben a ló a hátulsó végtagok ide-oda helyezésével, tipegéssel és végtagjainak hajlításával, illetve nyújtásával próbálja megtartani egyensúlyát. Az ágaskodás intenzíven igénybe veszi, fárasztja a hát, a has, és a hátulsó végtag izmait, emiatt a ló csupán rövid ideig képes ágaskodni.
A kirúgás a ló védekezésének egyik mozgásformája: gyakran rosszindulat jele; végezheti vagy az egyik vagy mindkét hátulsó végtaggal. Az egyik végtaggal való kirúgás első fázisában az állat lehúzza a fülét, vagy oldalra les, majd testsúlyát az ellenkező oldali hátulsó végtagra helyezi, miközben fara az ellenoldal felé billen. Ezáltal a megfelelő végtagot tehermentesíti. A második fázisban behajlítja tehermentesített végtagját, majd a cél irányában villámgyorsan kinyújtja, utána rögtön visszahúzza, a talajra helyezi és ráhelyezi a testsúlyát. A ló általában hátrafelé rúg. A mindkét lábbal való kirúgás előtt az állat a fejét és a nyakát lehajtja, ezáltal súlypontját előbbre, az elülső végtagokra helyezi, a hát- és az ágyékizmok összehúzódásával egy időben mindkét hátulsó végtagját ellöki a földtől, és erősen kinyújtja hátra vagy oldalra lendíti.
szerző: Boros Sándor
cikk támogatója: nyíregyházi Fedeles Lovarda
